Járműveim története

Lassan tíz éve már, hogy eladtam az utolsó motorom, a kis Yamahát (persze volt utána még egy kacat robogóm, de azt emberi számítás szerint nem sorolhatjuk ide), s bár kicsit hiányzott a dolog, az éppen aktuális autó(i)mmal mindig sikerült annyira lefoglalni magam, hogy nem tudott ismételten elnyelni a motorozás posványa. Aztán másfél-két éve, ahogy kollégáim közül egyre többen visszaültek a nyeregbe, azon kaptam magam, hogy egyre többször osonok ki, s ücsörgök az épp a műhely oldalánál parkoló gépek valamelyikének nyergében. Ezek a "statikus próbák" aztán elindították a tíz évvel ezelőtt nyugdíjazott vezérhangyát, bár neki is kellett legalább egy év, mire vissza tudta nyerni régi formáját (meg a Punto eladása sem volt elhanyagolható tényező), a nyáron már voltak konkrét elképzeléseim arról, hogy mégis milyen motort szeretnék. Legfontosabb az volt, hogy nem túl erőset, hisz újra szoknom kell még magát a motorozást, s inkább a stílusos nyugodt tempójú gurulások vonzanak már, mint a lapján fordulás, vagy a harc a tizedmásodpercekért. Gondoltam akkor már legyen az is BMW, de ebben a kategóriában talán csak az F650, és egyéb változatai feleltek meg az elvárásaimnak (nem sár nehéz, kényelmes, 50 lóerő környéki - tökéletes kezdő/újrakezdő motor), de a stílus és a túraendúró (főleg egyhengeres Rotax blokkal) sajnos nem eredendően szinonimái egymásnak. Aztán egyszer csak beugrott a Moto Guzzi, melynek több modelljét (leginkább a Brevákat) is úgy raktározta el az agyam, hogy talán a legszebb, legjobb arányú csupasz motor, amit valaha láttam. Az ős nyomórudas, nyolcszelepes V2-es hosszában pedig már önmagában egy iparművészeti remekmű, már már szobadíszként is megállná a helyét. Youtube-nak hála elég gyorsan törlődött a még halványan megmaradt F650 dilemma, nekem a dübörgő olasz kellett a tolókerekes Ladákra emlékeztető jellegzetes váltóvonyítással, minden rezonanciájával, billegésével együtt. Már csak az volt a kérdés, hogy egy újabb, akár injektoros Breva, vagy egy autentikusabb, lassan veterán darab karbival, saját ízlésemhez igazítva. Végül az öreg kacatok iránt érzett vonzódásom jegyében ez utóbbi valósult meg, hisz tegnap megvettem életem első olasz motorját, az egykori spanyol csendőrmotort, egy 1988-as Moto Guzzi V65-öt. Lesz vele munka a télen, de remélhetőleg tavaszra összeáll - egy, a jelenlegi V7-hez hasonlatos klasszikus, nagyon enyhén Café Racer-es megjelenés a terv. Egy biztos, nem szobor lesz, semmi sem mehet a használhatóság rovására, így csutkakormány, vékony ülés (bár a jelenleginél valamivel vékonyabb, és fekete lesz), és üvöltő üres kipufogó sem várható. A színe is változni fog, de majd mindent a maga idejében... Élménydúsabb beszámolóval megfelelő jogosítvány híján egyelőre nem tudok szolgálni, de mire kész lesz, reméljük már ez sem jelent akadályt...