Járműveim története

Úgy néz ki, hogy nagyon jó helyre kerül a Bora. A papír, és egyéb előkészületi munkák lebonyolításán dolgozunk, már csak ezek vannak hátra, hogy új tulajdonosa elvihesse. Én meg mivel elsősorban nem az autómtól (Autó kell! Ennyi...), hanem a hiteltől akartam szabadulni, NAGYAPÁM ANYAGI TÁMOGATÁSÁNAK KÖSZÖNHETŐEN (így most neki fizetem vissza azt az összeget, amivel kiegészítette a pénzem, mert ő nem számol fel kamatot, és nincs nála árfolyamingadozás sem...), már lassan egy hónapja a hirdetéseket bújtam, és autókat jártam megnézni. Kritérium volt, hogy olcsó (ez relatív, de jelen esetben max. 1,5 milliót jelentett), a Boránál fiatalabb, klímás, jól felszerelt, megbízható (francia, olasz kizárva), és szerethető legyen. Ezek elég gyorsan leszűkítették a kínálatot, valamire való versenyző csak az Ignis Sport, illetve a Swift Sport maradt. Ez utóbbi még mindig marha drága nekem, így inkább elindultunk, hogy megnézzük a nekünk megfelelő árkategória egyetlen valamire való Ignis Sport-ját. Nem túl gyakori autó, ez volt a legközelebbi, ez is Budapesten, és szó szerint az orrunk előtt vették meg. Persze annyit még megengedtek, hogy mi is beüljünk, és megnézegessük. Ekkor fogalmazódott meg bennünk az újabb kritérium, miszerint legalább négy, de inkább öt ajtós autó kell. Aztán egy kis kitérővel megnéztünk egy Daihatsu Terios-t Székesfehérváron (ezt inkább hagyjuk, a hirdetés fotójához képest lesújtó volt az állapota szerencsétlennek), és ott állt Ő is.
A többiek elsőre kiszúrták, de én tudomást sem vettem róla, hisz "ez csak egy új szutyi", nekem márpedig szerethető autó kell. Aztán amikor már vagy negyedszer rohantam körbe a telepen, az emberek pedig már egytől egyig azt kántálták, hogy "legalább próbáld ki", beadtam a derekam. Mentem vele, és egy "jól megy"-el le is tudtam a dolgot. Legalábbis azt hittem. Mert az a pár perces vezetés hatására, lassacskán ugyan, de olyan mélységbe szivárgott a tudatalattimba a Suzuki utáni vágy (előtte nem hittem volna el, hogy van ilyen), hogy három nappal később azon kaptam magam, hogy ismét Fehérvárra robogunk az M7-esen. A különbség csupán az, hogy most már semmi sem tudott volna meggátolni abban, hogy 1.5 VVT Swift-et, ráadásul azt az ominózus full-fullos felszereltségűt vegyem meg, amit előzőleg még csak ki sem akartam próbálni. Igen, mert Magyarországon a Swiftek szinte 99%-a 1.3-as, így ez sem egy túl gyakori darab (csak az avatatlan szemnek tűnik egyszerű mezei "plébános úr stiftjének"), és ez volt a legjobb áron a legközelebb. Pedig mekkora meglepetéseket lehet vele okozni... Még csak három napja van nálam az autó, de a 102Le, az alig egy tonnás kaszniban nem hazudik. Pörgős, fantasztikus motor, egy hihetetlen jó áttételezésű, precíz váltóval, tíz másodpercen belüli (9,5s) 0-100-as sprint, a 185km/h-s végsebesség (in Deutsche Autobahn of korsz), a pontos, ám mégis kényelmes futómű az "átlagforgalom" ragadozójává teszi a kis Suzukit. Sokaknak semmit sem mond, sőt észre sem veszik a VVT feliratot az oldalindexek fölött, aztán erőlködnek egy kicsit, de csak pislognak, ha kimutatja a kis Szutyi a foga fehérjét. Fogyasztása (főleg autópályán) rendesen hajtva 8,1-re jött ki első mérés alapján, de egyenlőre még nehezen állom meg, hogy ne pörgessem. Meglepően szépen szól, pláne miután vált a szelepvezérlés. Felszereltségét tekintve szinte minden benne van, ami az Esztergomi polcokon hever, kezdve a klímától, a kulcs nélküli indításon át, egészen az ülésfűtésig hosszasan sorolhatnám az extra listát...