Év végén az ember kicsit megpihen, s számot vetve végigtekint az elmúlt időszakon, hogy mégis melyek azok a tervei amik megvalósultak, milyen újak szövődtek, s miféle megpróbáltatások, sikerek, vagy netán kudarcok övezték az idáig vezető utat. 2017 végén rekord kevés posztnak tituláltam a tavalyi huszonnégyet, így most nem is tudom mit mondjak az idei "épphogy egy tucatra". Annyiban azért árnyaltabb a kép, hogy míg régen minden apró mozdulatot külön megírtam, egy ideje inkább megvárom, hogy legyen annyi történés, amiért már érdemes billentyűzetet ragadni. Ettől függetlenül valóban eseménytelennek tűnhet 2018, de ez legfeljebb csak a járműveim szempontjából állja meg a helyét - vagy annyira még úgy sem - bár kétségtelen, hogy a két olasz ilyen téren beállította a Nirvanát, létrejött az egyensúly, s most kis túlzással, de tökéletes a harmónia...
A "Szarolasz" - Alfa Romeo 156 SW 1.9JTD
Az idei év minden szempontból fiam születésének bűvkörében telt, ennek megfelelően kevesebb, mint 15 000km-t mentünk az autóval. Február végéig még pocakosan kirándulgattunk erre arra, aztán február 20-tól a nyár végéig rendesen lekorlátozta a mobilitásunkat az úrfi.
Az igazat megvallva csak most kezd - a határait óvatosan feszegetve - alkalmassá válni az utazásra, s reméljük ez egyre csak jobb lesz, hisz vannak már terveink jövő évre... Ahogy azt anno előrevetítettem, valóban az Alfával hoztam őket haza egy testileg és lelkileg egyaránt kimerítő hét után a kórházból - míg élek nem felejtem el ezt a pillanatot, mely egyszerre hordozta magában a megnyugvást, s az új kihívás, a gyermeknevelés, s egy családként létezés minden felelősségét, és izgalmát.
Így, ebben a visszafogott üzemmódban lépte át a kilométerszámláló a 315 000km-es értéket. Aztán egészen májusig nem történt semmi rendkívüli, olyan apróságokkal ütöttem el az időt, mint egy garnitúra tojástartó felni felújítása, eladása, ezek helyett új nyárigumik beszerzése, valamint az utasoldali légzsák fedelét rögzítő patentok cseréje.
Májusban kicseréltük a már rég csereérett kuplungot, egy kivételével az összes hajtásláncot rögzítő tartóbakot, s mindkét lengőkart a bal oldalon. Aztán júniusban kaptam egy nagyon jó ajánlatot, és felmondtam a régi munkahelyemen, így július óta már teherautós vonalon látok el az eddigihez nagyon hasonló munkakört. Ezt megelőzően azért még sort kerítettem a levegő és pollenszűrők, az ablakmosó szivattyú, az összes kipufogótartó, valamint a vezérléscserekor elmaradt hosszbordásszíj feszítőgörgő cseréjére, pár használható hangszóró beszerelésére, egy lámpapolírra, és az ablaktörlők mellett a beltér diszkrét állagjavítására is.
Szintén valamikor még a nyár közepén felváltotta jobb hátul a babahordozót egy menetiránnyal megegyezően bekötött gyerekülés, melynek köszönhetően egy kicsit ismét kinyílt a világ számunkra, s augusztusban már relatíve simán abszolváltunk egy Nagykanizsa-Pécs oda-visszát. Ekkor belekerült a 320 000-dik kilométer az autóba, s innentől ha lassan is, de elkezdtünk visszatérni az életbe, bátrabban mozdultunk ki. Még szintén augusztus folyamán megejtettem az aktuális olaj és szűrőcseréket, majd pár napra rá valami barom sajnos nekiment a hátsó lökhárítónak a parkolóban (a keletkezett sérüléseket ecseteléssel tettem kevésbé feltűnővé, hisz eggyel több, vagy kevesebb már igazán nem oszt nem szoroz). Októberben - mióta nálam van már másodízben - ismét esküvőn töltött be kulcsszerepet az autó, csak most a mi keresztelővel egybekötött szertartásunkra szállította többed magával a menyasszonyból feleséggé váló oldalbordát.
Hogy bizonyítsa, "mennyire megbízhatatlanok az olasz autók" (muhaha), novemberben produkált egy valódi meghibásodást is (pályafutása során immár másodszor). Persze nem kell mindjárt füstölő Alfát, és trélert vizionálni, hisz mindösszesen csak a tolatólámpa kapcsolót kellett kicserélni (kb fél óra, s mintegy ezerkétszáz forint bánta). Aztán kapott előre - az igazat megvallva tök feleslegesen, hisz valószínűleg megint a belső stabszilentek verődtek ki - két új toronyszilentet, lengéscsillapítót, és stabpálcákat. Ekkor már be mertünk vállalni étteremi ebédet, és némi betlehemezést is a gyerekkel, így az órája decemberben elkerülte a 325 000km-t.
A fent is említett belső stabszilentek már megvannak, így azokat hamarosan ki fogják cserélni, s akkor nepperül mondva remélhetőleg ismét "koppanásmentes" lesz a futómű. Eddig ez biztos, meg az, hogy tavasszal műszakizni fog az autó, így két évem még biztosan lesz, hogy kitaláljam a "hogyan továbbot". Írom ezt amiatt, mert az alfavírus létezik, sőt fertőzött lettem - volt már sok szebb, fiatalabb, és drágább autóm, de egyet sem szerettem még így, mint ezt az "olasz vackot". A kötődést pedig csak erősíti a fent is említett sok közös emlék, s bár volna elképzelésem, hogy az észérveket szem előtt tartva milyen autóra lenne most szükségem (tervben van, hogy egy külön posztban megírom ezt), de amíg az év 365 napjából egy kezemen meg tudom számolni hányszor kicsi, a maradék legkevesebb 360-on viszont pont megfelel az igényeinknek, addig nem fogom tudatosan keresni az utódját. Ezen még nincs se részecskeszűrő, se FAP folyadék, sem pedig AdBlue, csak egy agyonüthetetlen JTD motor, a világ egyik legjobb elsőkerekes futóművével, végállástól végállásig kettőt forduló hidraulikus szervokormányával. S bár ez sem arra való, de emiatt talán mégsem olyan érzékeny a rövid városi utakra, mint modernebb társai. Csak az ülésfűtése működne már rendesen, mert ami előnye az hátránya is egyben - az alacsony fogyasztás nagyon kevés hulladékhőt termel... 
Persze a tél vízválasztó lesz, kíváncsian várom milyen állapotban vészeli át a sózást a karosszéria (ami a fenéklemez beázás miatti apró, már ideiglenesen javított hiányosságait leszámítva meglepően jól tartja magát), valamint ha összejönnek a dolgok, és végre rendesen el tudunk menni nyaralni, kell-e tetőbox, illetve hogy fogunk benne elférni a jövőben. Azt mondjuk továbbra sem állítom, hogy ha szembe jönne velem a tuti vétel, akkor nem cserélném le, de most egészen más dolgok kötik le anyagi és egyéb kapacitásaim, mint az autócsere. A kialakult kötődés miatt pedig néha még olyan elvetemült gondolataim is támadnak, hogy mi lenne, ha inkább rendbetenném esztétikailag is, és megtartanám amolyan hobbyautónak...
A másik olasz - Moto Guzzi V65
Ha autózni nem volt lehetőségünk annyit amennyit szerettünk volna, akkor a durván 500km-nyi motorozás már abszolút nem meglepő. Igaz ennek minden métere balzsamosan simogatta a lelkemet, leírhatatlanul jó volt erőt meríteni abból a pár gurulásból. Ehhez persze kellett, hogy végre összeálljon a gép, és sikeresek legyenek az egészséges olajnyomás elérésére irányuló erőfeszítéseim.
Márciusban visszakerült a blokk a gépműhelyből, új csapágyakkal, ismét vonalba fúrva, az olajpumpa felületénél síkba húzva. Az olajpumpáról itt Nagykanizsán tüntették el az egyenetlenségeket, majd áprilisban új tömítésekkel elkezdtem szépen újra összerakni mindent. Durván egy hónap kellett, hogy önerőből hagyhassa el a műhelyt, s egy kis átmeneti olajfolyást leszámítva hibátlanul megtegye első kilométereit.
Ezt követően már csak egy itt meg nem írt akkumulátor csere történt, hisz a régi ki tudja hány éves Banner nem díjazta az egész telet töltés nélkül a műhely padlóján. Persze ezt pont egy olyan nyári délutánon hozta tudtomra, mikor úgy tűnt akadna pár szabad órácska egy kis motorozásra, így már beöltözve leizzadtan kellett konstatálnom, hogy 10,5V nem fogja elindítani a Guzzit.
Bikázni nem volt miről, betolni pedig az én súlyommal meglehetősen körülményes, így az idegbaj határán ugyan, de levetkőztem, s hazamentem. Ezt követően vettem egy új Vartát, ami azóta hibátlanul szolgál a gépben. Tanulva ebből a hibámból, ezt már kiszerelve, rendszeresen töltögetem a tél folyamán. 
Tavasszal a változatosság kedvéért a motor is műszakizik, így újra átfestem matt feketére, és visszateszem a gyári kipufogókat, s előreláthatóan úgy is hagyom, hisz ahogy a normálisan álló kormány már megtette, úgy az elfogadható mértékű zaj is a jó irányba fogja mozdítani a menetkomfortot (sőt még az is lehet, hogy jobb oldalra is teszek véglegesen egy kormányvég tükröt).
Mérlegelni kell, mert attól, hogy valami bitang jól néz ki, esetleg libabőröztetően dohog, még koránt sem biztos, hogy használható. S bár nem túl sokat, de most már azért inkább használnám, és kiélvezném a 2016 telén megkezdett, idén tavasszal befejezettnek tekintett munkám gyümölcsét.
Néha persze megfordul a fejemben, hogy nem túl nagy luxus-e évi 500km-ért motort tartani, de abszolút nem vészes a biztosítása, valamint a műszaki vizsga, és egy olajcsere sem fog jövőre a földhöz vágni. Enni nem kér, és hála Istennek nekünk sem hiányzik sehonnan az a pénz, amit a motor képvisel. S ez - bár nem veterán, hanem épített motor - ha minden jól megy, az idő előre haladtával (idén kereken harminc éves) talán már egyre többet is fog érni.
S ez is akkor épült, amikor megismertem a feleségem. A 2017 tavaszi közös motorozásokon bár még nem tudtuk, de már hárman ültünk rajta. Szinte nincs olyan csavarja, amit ne én húztam volna meg, s ez olyan szintű intimitást ad, amit semmi más. A Guzzi tehát amíg nem a megélhetésünk múlik rajta marad, s ha sikerülne valóra váltani a közös álmunkat, több lehetőségem nyílna használni, akár munkába is vele járni...
